Akkora egy szerencsétlennek érzem magam. Minden egyes bukásom, vagy meg nem felelésem közelebb visz ahhoz hogy összetörjek lelkileg. Mostanába nagyon gyenge vagyok így lelkileg. Folyton elsírom magam, holott semmi okom nem lenne rá. Nincs okom sííírni, van egy szerető barátom akit én is nagyon szeretek-imádok, mégis... Mégis sírok.
Kicsi korom óta az volt, hogy ha valami elromlott, akkor az az én hibám volt, és ha bármi rosszat csináltam mindig ordítozott velem apukám. Miatta vagyok pánikbeteg, erre már rájöttem egy ideje. Félek tőle. A szemembe sokszor annyira agresszív, hogy legszívesebben elbújnék előle.
Szóval belémnevelődött, belém ívódott, hogy szerencsétlennek érzem magam. És hogy nekem soha semmi nem megy, és ha bármit is elrontok azzal valakinek csalódást okozok. És onnan meg jön hogy ez megint az én hibám. Ez egy ördögi kör.
Mért akarok én mindenkinek megfelelni? Mért nem tudom leszarni a dolgokat?
Jó kérdés... Magam se tudok felelni rá. Sokszor jobb lenne feladni ezt az egészet, nem létezni, de azzal megint nem vagyok előbre. Úgyhogy inkább folytatom és szenvedek.
Egyedül akkor nem vagyok magam alatt, amikor a barátommal vagyok <3 és a barátaimmal. Annyira szeretem hogy elfeledtet velem mindent.
Ugyan akkor erről jut eszembe... A barátság.
Van egy nagyon jó barátnőm, vagyis egyenlőre még annak titulálom. Igen, még... Az utóbbi időben nagyon kezd tönkre menegetni ez az egész. Szerintem ez a tönkremenés nagyon régen kezdődött. Onnantól, hogy hazudott nekem, és ismét. Nem keres, ha én nem keresem, mert megszokta, hogy keresem, és bármennyire nem akarom keresni, mégis ... Mert nem érti meg, hogy mekkora szükségem is lenne rá. Mostanra eljutottam oda, hogy nem érdekel. Lesz ami lesz, nem törődöm vele. Ő sem törődik velem, akkor én mért tegyem?! Mikor buliba is mennek, nem ám elhívna.. Neeeeeeem, minek is az, én nem is kellek oda. És igaz ami igaz féltékeny vagyok a barátjára. Beismerem. Kicsit olyan, mintha elvenne belőlem egy darabot. Egy olyan darabot ami a boldogságom termeli.
Nos... Most nekem is van kivel tőrődnöm, és van aki velem törődik.
U.I.: Érdekes egy nyaralásnak nézünk elébe...
Muszáj blogolnom az a helyzet, mert történetet nem tudok írni. Szóval hm.. blog. :)
Bár kevésbé vidám lesz lehet, amit írok. Mostanába nem vagyok jó passzban. Annyi féle " gondom " van. Bár ezek olyan gondok, hogy másoknak légykaka, mert épp háború folyik körülöttük, vagy árvaházban nől fel, vagy egyéb durvább problémák. Én nem bírnám ki egyiket sem, mert ezt a kevéske "életbeli gondokat" sem viselem túl jól. Afféle gondok mint egy átlagos tinédzsernek vannak... Fiúk... a suli... Bár vannak olyan gondok is amik nem egészen "átlagosak". Itt ez a fránya pánikbetegségem. Aki nem tudna erről semmit, annak elmesélem, hogy mi is ez. Akkor lesz valaki pánikbeteg amikor sokat stresszel, vagy lelki gondjai vannak, meg ilyenek. Nekem még edzőtáborban alakult ki augusztusban és azóta sem múlik el. A kiváltó ok pedig, az hogy túlságosan is emg akartam felelni. A maximumnál is többet szerettem volna előhozni, és ha netán úgyéreztem, hogy valami nem megy, akkor előjött. A suliba is előjön, volt hogy heti 2-3 alkalommal. Nyomorúságos egy dolog. Minden egyes pánikroham előjöttekor halálfélelmem van. Úgy érzem, mintha nem kapnék levegőt és sírógörcsöt kapok. Van hogy hamar elmúlik és van, hogy beletelik 10-15 percbe, míg helyre jövök. És hogy hogy lehet ezt kezelni?! Én pszihológushoz járok, talán segít majd idővel. Talán. De addig is edzés nuku... Mert hogy én kick-boxolok és megeröltető fizikai munka és roham és.. fú..
Hát ez lennne... Szííváááás... :S Nah ennyi, mert idők közben tv-ztem és elszállt az ihhhhlet. Majd még irok.
PáPuszi
