Kedveseim!

Elkezdem első blog-bejegyzésemet. Nem tudom mire használom majd, lehehogy hogy leírom minden napom. Vagy nem tudom. Esetleg megosztom veletek a gondjaimat.
Kezdem egy verssel, amit ma írtam. Ige-igen, írok verseket, több mint egy éve. Szóval majd rakogatok fel. :) Jó olvasást.

Molnár Ramóna: Az elátkozott kocka

A történelem megismétli önmagát,
ismét megsebez engem és saját magát.
Újra összetöri a szívem,
újra elveszítelek, érzem.

Ennyit nem ér az egész,
fél ember vagyok, csak veled egy egész.
De a te boldogságod fonosabb az enyémnél,
mégha szívem meg is hal, emlékem örökké él.

Elmesélem a történetet a szemszögemből nézve,
hogy mennyit álmodtam arról,
hogy együtt leszünk, kéz a kézben,
hogy mennyit éltem én reményben.

Reménykedtem, nem csak én szeretlek,
és ez remény maradt, mert nem érdekeltelek.
Aztán telt-múlt az idő, belefáradtam,
nem bírtam tovább, így ennyiben hagytam.

Mikor újra szerelmes lettem,
neked csak akkor kellettem.
Én viszont hivatkozva a hűségemre,
téged hagytalak reményekbe.

És ismét fordult az elátkozott kocka,
megint úgy élek, mint régen,
álmokba, reményekbe burkolózva,
gondolva a jövőre, a holnapra.